Remus Lupin balszerencséje       Enyhe kifejezés lett volna azt állítani, hogy boldog gyermekkorom volt. Hétéves koromban egy szörnyű dolog történt velem. Egy olyan dolog, ami teljesen megváltoztatta az életemet és súlyosan befolyásolta a jövőmet. Vérfarkas lettem. Egyszer, mikor egy közeli erdőben egyedül játszadoztam, egy kiálló gyökérben hasraestem s egy kőbe bevertem a homlokomat. Úgy, körülbelül, két óráig elvesztettem az eszméletemet s mindeközben a szüleim fejvesztve kerestek engem, de sehol sem találtak. Amikor magamhoz tértem, egy lélegzetelállitó kép tárult a szemem elé. Felültem,  s egy vérfarkas vicsorgott rám egy bokor tövéből. Nem mertem mozogni, még csak lélegzetet venni sem. A bestia elnyújtott, lassú léptekkel megindúlt felém. S egyszercsak, hirtelen rámvetette magát. Belemart a karomba, amit pajzsként, magam elé tartattom. Azt hittem, eljött a vég. De a segitség, a legváratlanabb pillanatban ért. Egy bokorból megszólalt egy mély s rekedt hang, s valami ősrégi varázslatot kiáltott. A meglepődéstől kábultan, azt vettem észre, hogy a fenevad már nem tornyosúl fölém. Helyette a földön fekszik. Holtan. Erőt vettem magamon, és felkászálódtam a földről. Egy hangos pukkanást hallottam, valahonnan onnan, ahonnan a megmentőm orditotta a varázsigét. Azt sejtettem, hogy ez dehopponálást jelentett, de akkor, kölyökként, még nem voltam benne biztos. A karom veszettül fájt, és éreztem, hogy kezd elhagyni az erőm. De az utolsó csepp energiámat is latba vetve, elindúltam az erdő széle felé. Magamban fohászkodtam, hogy nehogy útközben essek össze. „Csak érjek el a házunkig!!”-mind ezt hajtogattam magamban. ”Még egy kicsi, s ott vagyok! Tarts ki, Remus!!”-ilyenekkel biztattam önmagamat. Végül már, a kábultság homályán át, megpillantottam egy kis fényt. „Sikerült!”-azzal megpróbáltam megszaporázni lépteimet. Amikor már vagy 20 méterre voltam az ajtótól, az kicsapódott és kirontott rajta anyám és apám. Már messziről láttam, hogy anyámnak vörös az arca és fel van dagadva a szeme a sok sirástól. -         Kisfiam!!!-kiáltotta anyám.  Ekkor anyám elért engem és felkapott az ölébe. Apám meg mindkettőnket átölelt. A hirtelen fakadó boldogság, csak úgy vibrált a levegőben. Mindhármunknak csorogtak a könnyei, de nekem egyre inkább a fájdalomtól, mintsem a mérhetetlen megköny- nyebbüléstől. Apám most vette észre, hogy a jobb karom ernyedten lóg a testem mellett. Ekkor anyám is felsikoltott, s hirtelen, megint a félelem váltotta fel az öröm helyét az arcán. Többre már nem emlékszem, mert az erőm elhagyott s elvesztettem a talajt a lábam alól. Legközelebbi emlékem az volt, hogy egy ágyban fekszem, s a szüleim aggódva ülnek mellettem és merednek a semmibe.........