Már majdnem dél volt, amikor egy, az előzőnél jóval magasabb és testesebb rendőrtiszt némi figyelmet méltóztatott fordítani Harryre és Gilderoyra.

- Szervusz, Thomson rendőr vagyok. Szóval, mi a gondod? - fordult a fiúhoz, miközben ujjaival a szakállát fésülgette. - Az ő problémáját ismerem... - mutatott a szőke férfira, - de mi a helyzet veled? Jim mondta, hogy te is amnéziás vagy. Így van?

- Sajnos, uram - bólintott Harry. - Ezért vagyok itt. Talán segíthet nekem... nem keresett valaki az elmúlt napokban egy olyan személyt, aki úgy néz ki, mint én?

A rendőr végigmérte a fiút. 180 centi magas, koromfekete hajú, zöld szemű és egy idióta szemüveget visel. - Sajnálom, kölyök, senki sem jelentette egy hasonló külsejű fiú eltűnését.

- Akkor most mit csináljak? - kérdezte Harry. – Kihez forduljak?

- Hm, talán kiadhatunk egy közleményt a helyi újságban a képeddel. Hátha felismer valaki. De ez minden, amit tehetünk.

- És mi lesz a barátommal? - Harry Lockhartra mutatott, aki valami idióta dalocskát dünnyögött, nyilvánvalóan újra elvesztette az emlékezetét. - Segít az valamit, hogy tudjuk a nevét?

- Tudja a nevét? - a rendőr összevonta dús szemöldökét. – Akkor eddig miért nem mondta meg? Egy csomó aggodalomtól és bajtól kímélt volna meg minket... - közelebb hajolt Harryhez - ... és hát tudod... túl sokat eszik. Nem volt nagy öröm egy egész héten át etetni.

Nem hinném, hogy többet eszik, mint te - gondolta a fiú és végigmérte a mackó-termetű rendőrt.

- Nem emlékezett a nevére ma reggelig. Ha jól emlékszem, fél tízkor ugrott be neki. Hozatott velem egy papírt, hogy gyorsan le tudja írni. A neve Gilderoy Lockhart.

- Gilderoy Lockhart? Milyen szokatlan név - ráncolta szemöldökét a rendőr. - Gyere, kölyök, vessünk egy pillantást Mr. Lockhart aktájára a rendőrségi archívumban.

- Szóljak neki, hogy jöjjön velünk?

A rendőr ránézett a szőke félnótásra, aki még mindig egy ostoba dalocskát dúdolt valamilyen madarakról és méhekről. – Eszedbe ne jusson! Jobb lesz nélküle.

Beléptek egy kis szobába, ahol a rendőr leült a számítógép elé és bejelentkezett a rendőrségi archívumba. - Milyen Lockhart? - fordult a fiúhoz.

- Gilderoy.

- Aha - a rendőr bólintott, és begépelte a nevet a keresőprogramba. A program 'nincs találtat' jelzést adott. Újra begépelte a nevet, feltételezve, hogy kövérkés ujjai megcsúsztak a billentyűzeten, amikor először próbálkozott. De nem. Megint a 'nincs találtat' jelzést kapta. Végül megpróbálta a nemzetközi adatbázisban, de a világ egyetlen rendőrségi archívuma sem tartalmazta egy bizonyos Gilderoy Lockhart nevét. - Nos, kölyök, a barátod vagy rossz névre emlékszik, vagy egyáltalán nem is létezik. Sajnálom, nem segíthetünk. Talán elmegyógyintézetbe kellene küldenünk ezt a bolondot, ahol kezelést kaphat, és visszanyerheti az emlékezetét. Azt ajánlom, maradjatok itt még egy pár napig, és meglátjuk, felismer-e valaki az újságból. Aztán eldöntjük, mit csináljunk.

- Köszönöm, uram - bólintott Harry. - Segíthetek valamit, amíg itt vagyok? Nem akarom tétlenül enni a kenyerüket. Kész vagyok megdolgozni az ellátásért.

A rendőr meglepődött. Soha senki nem ajánlott fel viszonzást a segítségükért. Kis mosoly tűnt fel az arcán. Kezdte megkedvelni a fiút. Jobban szeretett volna segíteni neki, mint bárkinek is valaha.



* * * * *



- Miért hívatott minket, professzor úr? - kérdezte Hermione. Szóltak neki, Ronnak és Ginnynek, hogy menjenek fel Dumbledore irodájába, de ne említésék senkinek a látogatást. Hermione felettébb gyanúsnak találta a dolgot. Az volt az érzése, hogy baj van. Méghozzá nagy baj.

- Kérlek, üljetek le mindannyian – mondta Albus egy erőltetett mosollyal. Úgy tűnt, valami aggasztja.

- Mi történt, professzor úr? - kérdezte Ginny falfehér arccal. A szíve valahogy azt súgta, hogy Dumbledore az ő Harryjéről akar mondani valamit… valami nyomasztót vagy rémisztőt.

- Sajnálom gyerekek, de rossz híreim vannak - szólt az igazgató komoran. - Mint tudjátok, az újságírók elmentek, így tegnap este küldtem Harrynek egy baglyot, hogy ma reggel visszajöhet. De még nem érkezett meg, pedig már este nyolc óra van. Azt gondoltam, a bagoly biztosan nem találta az utat a Privet Drive-ra, így még egyet küldtem. Ez is visszatért a levéllel, mert nem találta Harryt Dursleyéknél. Természetesen minden bagoly megtalálja a címzetteket, bárhol legyenek is, de a mi Harrynket egyik sem találta meg.

- Miért, uram? - ráncolta homlokát Ron. El sem tudta képzelni, hogy a baglyok miért nem leltek rá a barátjára. - Mi történt vele?

- Csak találgathatunk, Ron - felelte Dumbledore. - Vannak olyan trükkös varázslatok, amelyek lehetetlenné teszik a baglyok számára, hogy megtalálják azt, aki a hatásuk alatt áll.

- Milyen varázslatok? - kérdezte Hermione és Ginny kórusban.

- Attól tartok, egy egész sor varázslat lehetett – rázta meg a fejét az igazgató. - Néhányat pálcával kell végrehajtani, mások mérgeken keresztül fejtik ki hatásukat, megint mások átkokkal kombinálva hatnak. Nem tudhatjuk, hogy Harry valamelyiknek a hatása alatt áll-e, vagy...

- Vagy...? - vonta fel szemöldökét Ron.

- ...halott - sóhajtotta Dumbledore. - Sajnálom, de ez is egy lehetőség. A baglyok nem találják meg a halottakat.

- Nem halt meg! – kiáltotta Ginny, felugorva a székéről. - Nem lehet halott, professzor úr! Én megérezném! A szívem mélyén érzem, hogy Harry él, és visszajön hozzám! - szeme megtelt a kétségbeesés könnyeivel. - Visszajön... - hüppögte. Hermione felállt és átölelte a lányt.

- Vigye vissza Weasley kisasszonyt a hálótermébe, Granger kisasszony - mondta Albus.

Hermione bólintott és a másik lánnyal együtt elhagyta a szobát.

- Uram?

- Igen, Ron?

- Harry nem halt meg, ugye? Ön tudná, ha meghalt volna, nem igaz?

Dumbledore sóhajtott egy nagyot. - Nem, Ron, nem tudnám. Én csak egy bolond vén varázsló vagyok, aki nem lát a jövőbe, és nincsenek víziói más helyekről és emberekről. Nincs belső szemem, mint Trelawney professzornak.

Ron felnyögött. - Kérem, professzor ne is említse előttem azt a vén csalót!

Úgy tűnt, Dumbledore szórakoztatónak találja Ron megállapítását. Még egy tanuló, aki észrevette, hogy Trelawney milyen használhatatlan tanár. – Rendben, Mr. Weasley, megígérem, hogy nem beszélek többet Trelawney professzorról, ha maga is megígéri, hogy titokban tartja a megbeszélésünket, és segít a húgának átvészelni ezt a válságot. Harry elvesztése mindnyájunkat lesújt, de senki sem fog annyira szenvedni tőle, mint ő. Ha nem találjuk meg Harryt élve, egyedül kell felnevelnie azt a szegény gyereket. - gondolatban hozzátette: Ha egyáltalán…

- Soha nem lesz egyedül, uram - válaszolt Ron. - Itt leszek neki, mint szerető báty és nagybácsi. Nem hiszem, hogy létezik Angliában még egy gyerek, akinek annyi szerető nagybátyja van, mint Ginny babájának.

- Igaz - Albus halványan elmosolyodott. - De még hat nagybácsi sem pótolhat egy apát... és Harry remek apa lenne... talán még az is lesz, valamikor... soha nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra a jövő.

- Megtaláljuk Harryt, uram – felelte Ron. - Sosem adom fel a reményt. És Ginny sem.

Az igazgató komoran bólintott. – A remény minden, ami megmaradt nekünk.



* * * * *



Draco a néptelen folyosón sétált, amikor találkozott Hermionéval és a zokogó Ginnyvel.

- Mi történt veled, Weasley? Az apád elvesztette azt a düledező házatokat is? Kutyaólba költözik a családotok? - kérdezte kárörvendő vigyorral.

- Tűnj el innen, Malfoy! - vágott vissza Hermione a lépcső felé vezetve barátnőjét.

- Hé, Weasley, tudok egy új melót az apádnak az MGM-nél!

Ginny bármilyen elgyötört volt is, visszafordult hozzá. Arcán érdeklődés tükröződött. Hermione is kíváncsi lett. - MGM? Úgy érted Metro Goldwin-Mayer?

- Mi? - vonta fel a szemöldökét Draco. - Fogalmam sincs, miről beszélsz, Granger. Az MGM a Mágikus Guberáló Mukik rövidítése. Tudod, az a varázsló-szemetesek szakszervezete. Az apád kiváló tag lenne a guberálók brigádjában, Weasley. Az anyád meg dolgozhatna az enyémnek, például moshatná a zoknikat...

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ginny leugrott az ötödik lépcsőfokról és rátámadt Malfoyra. Apró, de meglehetősen erős ökleivel püfölni kezdte. - Ezt azért, mert gúnyoltad az anyámat!... ezt azért, mert nevetségessé tetted az apámat!… ezt meg azért, mert állandóan becsméreled a családomat! - üvöltötte, miközben ökölcsapásai csak úgy záporoztak Dracóra. A fiú annyira megdöbbent a hirtelen dühkitöréstől, hogy először nem is próbált védekezni. Amikor rájött, hogy a legifjabb Weasley laposra veri őt, ha nem csinál sürgősen valamit, eltaszította Ginnyt és előkapta varázspálcáját, hogy kiüsse a lányt egy bűbájjal. De Hermione gyorsabb volt.

- Locomotor Mortis! - kiáltotta, és Draco megkötözött kézzel és lábbal a padlóra zuhant.

Ginny ekkor jött rá, hogy mit tett. Levegőért kapkodva nézett le, majd megigazította szétzilált haját. - Kösz Herm - motyogta végül.

- Neked mindig szívesen - mosolygott rá a másik lány. - Pláne, ha Dracóról van szó. – Kárörvendő vigyort vetve egymásra hangos nevetésben törtek ki.

- Ezért megfizetsz, Granger! - kiáltotta Malfoy. - És neked Vízlipatkány, nem kéne ilyen megerőltető gyakorlatokat végezned, mert még elveszíted azt a kis zabigyerekedet!

- Zabigyerek? - sziszegte Ginny és vissza akart futni a fekvő Dracóhoz, hogy belerúgjon, de Hermione a talárja szegélyénél fogva visszatartotta.

- Hé, nem éri meg a fáradtságot. És mára már eleget kapott.

Ginny szája gúnyos mosolyra húzódott. - Igazad van. Jó éjszakát, Malfoy. Remélem, valaki megtalál, mielőtt Hóborc megérkezik a szokásos éjszakai kísértésére... képzeld csak el, mit tenne egy védtelen diákkal!

A lányok látták, hogy Draco szája remegni kezd. - Csak nem akartok itt hagyni, kitéve Hóborc tréfáinak?

- Mit gondolsz, Ginny segítsünk neki? – kérdezte Hermione, aggódást színlelve. - Szegény Draco, a mennyezetről fog lógni… Hóborc nagyon ötletes... na segítsünk, vagy hagyjuk itt?

- Szavazzunk! - javasolta Ginny. - Tegye fel a kezét, aki azt akarja, hogy hagyjuk itt! - keze a levegőbe lendült.

Hermione vagy egy percig gondolkozott a szavazatán, csak hogy idegesítse Dracót. Lenézett a fiúra, aztán vissza Ginnyre. - Oké - feltette a kezét. - Úgy tűnik, hogy jelen állapotában Malfoy nem tudja felemelni a kezét. De hát kit érdekel? Akár felteszi, akár nem, mindenképpen többségben vagyunk. Sajnálom, Draco... Add át üdvözletünket Hóborcnak.

Ezzel a két lány sarkon fordult és felment az emeletre.



* * * * *



Dumbledore éppen új, bolyhos fülvédőkről álmodott, amikor Piton professzor rontott be a szobájába.

- Mi történt? - pislogott Albus, és elnyomott egy ásítást. - Perselus, mit csinál itt... - az éjjeliszekrényen álló órára nézett, - ...öt órakor? Nem tud aludni?

- Nem Dumbledore, nem erről van szó - morogta Piton.

Az igazgató látta a dühöt a bájitaltan tanár arcán. - Az dementorok szerelmére, mi történt? Ki vele, Perselus! - felült és megigazította hálósipkáját, amelyről nagy kék pompon csüngött.

- Hóborc, uram! – mondta, vagy inkább kiabálta Piton.

Dumbledore hatalmasat sóhajtott. - Mit csinált már megint?

- Le... lefestette Draco Malfoyt!

- Lefestette? - Albus szórakozni látszott - Nem tudtam, hogy még ez is van neki!

- Mije van neki? – jött zavarba Piton.

- Hát művészi hajlama - válaszolta Dumbledore. - Hová festette? Talán a Nagyterem falára?

- Nem, nem értett meg, uram! - Piton remegett mérgében. - Hóborc lefestette Dracót a szó másik értelmében – tetőtől talpig.

Az igazgató félhold alakú szemüvegéért nyúlt és feltette, hogy tisztábban lássa Piton arckifejezését. - Lefestette? Megnézhetném?

- Hm, elbújtattam Malfoyt, mert nem tudtam eltávolítani a festéket a testéről. Borzasztóan néz ki. Ez a Hóborc egy barbár.

- Most már igazán kíváncsivá tett! - Dumbledore kipattant az ágyból. A ruhái ráugrottak, a fogkeféje pedig egyenesen a szájába repült. - Mindjárt... kééész...leszeeek - motyogta, míg a fogkefe dolgozott a szájában. Lehajolt bekötni cipőfűzőjét, belepillantott a tükörbe, majd Pitonhoz fordult - Most már elfogadható. Mutassa az utat!

Piton levezette Albust a pincébe, ahol elrejtette Dracót, hogy megakadályozza, hogy a fiú a 'figyelem középpontjába' kerüljön.

Kinyitotta szobája ajtaját és beengedte Dumbledore-t. Az igazgató először semmit sem látott a gyéren megvilágított helyiségben, majd hirtelen észrevett egy reszkető alakot a sarokban.

- Gyere ide, Malfoy. Ez csak Dumbledore professzor. Azért jött, hogy segítsen rajtad - mondta Piton.

Hogy segítsek neki? - gondolta Albus. – Na igen, azt is... de előbb szórakozni akarok egy kicsit.

Draco a sarokból a gyertya fénykörébe lépett.

Dumbledore összecsapta a kezét meglepetésében. Valami érdekeset várt, de nem ezt. Hóborc művészi stílusa a nagy mugli festő, Picasso stílusára emlékeztette.

Draco szőke haja jelét sem mutatta a szőkeségnek - helyette kék és bíborszínű csíkok tarkították. Rendszerint sápadt arcára indián harci jelek voltak festve, melyek csigát, nyulat és két orangutánt ábrázoltak. Fekete talárját rózsaszín és lila virágok, valamint napszemüveges, nevető szájú kicsi napocskák borították.

- Na, mit szól hozzá? – fordult Piton Dumbledore-hoz.

- Ó, hát egész jól néz ki - felelte Albus

- Jól néz ki??? - kiáltotta Piton és Draco kórusban.

- Hm, úgy értem... szörnyű, de tudod, fiam, néha rád férne egy kis szín... mindig olyan sápadt vagy, mintha beteg lennél - mosolygott az igazgató. - De természetesen megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy megszabadítsalak ettől a vidám 'öltözéktől'... biztos vagy benne, hogy nem akarod megtartani egy darabig? Hozhatnál egy kis színt az iskola unalmas életébe - látván Malfoy és Piton megdöbbent arckifejezését, Dumbledore hozzátette: - A válaszod tehát nem. Milyen kár...

- Különben sem hiszem, hogy az iskola életét unalmasnak nevezhetnénk - jegyezte meg Perselus. - Potter gondoskodott róla, hogy kizökkentsen minket az unalmunkból, nemde?

- Ó, igen... Potter... nehéz ügy, Perselus. A fiú elveszett.

- Elveszett? - Piton felvonta szemöldökét, és alig tudott elnyomni egy széles mosolyt. Draco nem is próbálta elrejteni gúnyos vigyorát.

- Igen. Még a baglyok sem találják. Igazán nem tudom, mit tehetnénk - rázta a fejét Albus. - Van valami ötlete?

- Nincs... egyelőre. De majd gondolkodom, ígérem - felelte Piton. - Rendes körülmények között persze mindent megtennék, hogy Pottert örökre távol tartsam az iskolától... de itt van ez a terhesség... meg minden, ami várható, ha majd a gyerek megszületik... - sóhajtott egyet. ...akár tetszik, akár nem, Pottert MEG KELL találni.

- Rendben - Dumbledore Dracóhoz fordult. - És most lássuk a te problémádat, fiam.



* * * * *



Harry a cella padlóját söpörte, amikor Thomson rendőr komor arccal belépett. A fiú felnézett, és a falnak támasztotta a seprűt. - Mi történt, John? - kérdezte. Az elmúlt hét folyamán, amíg a Great Whinging-i rendőrőrsön tartózkodott, Harry összebarátkozott a rendőrrel. Thomson megígérte neki, hogy hirdetményt ad ki a helyi újságban, hátha valaki felismeri Harryt és a szőke fickót. Az újságban, a Wings of Whingingben megjelent a két szerencsétlen amnéziás fényképe, de idáig senki sem ismerte fel rokonát, szomszédját vagy egyéb ismerősét Harryben vagy Gilderoyban.

Amikor John Thomson belépett a cellába, és látta, hogy a fiú a padlót söpri, furcsa gondolata támadt: a fiú egészen furcsán tartotta seprűt, mintha másra szokta volna használni, nem söprésre. Valami másra? De mire??? John megrázta a fejét. Képzelődik, a fiú egyszerűen nem ért a söpréshez, ez minden.

- Nos, kölyök, sajnálom, de egy egész hét eltelt, mióta közzétettük azt a cikket a Wings of Whingingbe, és még mindig semmi eredmény.

- Ez azt jelenti, hogy Gilderoynak és nekem mennünk kell? - kérdezte Harry. Tudta, hogy John morcos arckifejezése csak ezt jelentheti.

- Sajnálom, kölyök. Tényleg, megkedveltelek. Szorgalmas vagy, okos, és jól lehet veled beszélgetni. Jól kijössz az emberekkel...

Harry tudta, hogy John azt akarja mondani: "... és hiányozni fogsz barátom, de nem tarthatunk itt örökre. Sajnálom." Harry a rendőr vállára tette a kezét. - Hé, rendben van, John. Ne okold magad, nem a te hibád. Te tényleg minden tőled telhetőt megtettél, hogy segíts nekünk, és én végtelenül hálás vagyok érte.

Egy könnycsepp szántotta végig John pufók arcát. - Ó, kölyök, nagyon fogsz hiányozni! – szorosan magához vonta Harryt, majdnem összetörve a fiú csontjait a nagy érzelemkitörésében. A fiúnak az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy ismert már valakit azelőtt, aki hasonlóan viselkedett és nézett ki, mint John. Csak éppen nem emlékezett rá, hogy ki volt az.

Amikor Harry visszatért a rendőrőrsön használt ideiglenes ’hálószobába’, látta, hogy Lockhart mélyen belemerült az újságolvasásba. Ezúttal nem a Wings of Whinginget olvasta, hanem a Newsweek egy régi számát.

- Találtál valami érdekeset, Gilderoy? – kérdezte, leülve a szőke fickó mellé.

- Tessék? Gilderoy? Ki az a Gilderoy? - Lockhart zavartan bámult rá.

Ááááh, újabb amnéziás periódus! - sóhajtott Harry. - Figyelj, Gilderoy a neved. Nem emlékszel?

- Nem. Tényleg ilyen nevetséges nevem van? - ráncolta szemöldökét Lockhart. - És ki vagy te?

Harry mélyet sóhajtott. Egy hét alatt tizenhatodszor kellett mindent az elejéről elmagyaráznia Gilderoynak. Kezdett nagyon elege lenni belőle.

- Figyelj, barátom. Én is amnéziás vagyok, mint te. De a te amnéziád másféle. Az enyém állandó, és én emlékszem mindenre azóta, hogy elvesztettem az emlékeimet. Az egy héttel ezelőtt volt. A tiéd egészen más. Te néha emlékszel dolgokra, aztán elfelejted őket, és mindig másra emlékszel. Egy hete emlékeztél a nevedre két percig, és leírtad. Aztán úgy tűnt, emlékszel a foglalkozásodra, de azt hiszem, csak képzelődtél.

- Miért, mire emlékeztem?

- Az a határozott meggyőződésed volt, hogy varázsló vagy – vont vállat Harry. - Láttad nálam ezt a botot, - kihúzta a botot a zsebéből, - és azt mondtad, hogy én is mágus vagyok, ez pedig egy varázspálca.

Harry nem tudta volna megmagyarázni, miért nem szabadult még meg a 'varázspálcától'. Ezer alkalma lett volna rá, hogy eldobja, de nem tudta rászánni magát, és fogalma sem volt, miért.

Lockhart felvonta finom vonalú szemöldökét. - Még mindig kételkedsz benne, ugye? - szokatlan fény villant fel a szemében. Harry sejtette, hogy a szőke fickónak egy újabb emlék jutott eszébe.

- Persze, hogy kételkedem - felelte - Ez őrület... teljesen abszurd, Gilderoy.

- Pont úgy beszélsz, mint a muglik - mondta enyhén sajnálkozó és leereszkedő hangon.

- Mint a kik? - pislogott Harry.

- Ha? - Lockhart megborzongott, és újra idióta arckifejezés ült ki az arcára. Az emlékezete megint elhagyta.

- Semmi - sóhajtotta a fiú. Elhatározta, hogy nem magyarázza el még egyszer Gilderoynak az egész történetet. Talán majd másnap, amikor elhagyják a rendőrőrsöt, de most biztos nem.

Harry lefeküdt, hogy aludjon - nagyon valószínű, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó éjszaka, amelyet rendes körülmények között tölthet. Egyszerre csak Gilderoy felkiáltott.

Ó, ne, mire emlékszik már megint? - mordult fel magában a fiú. - Mi történt, Gilderoy?

- Megtaláltam, megtaláltam! - kiabált tovább a férfi.

- Mit találtál meg? - ásított Harry.

- A megoldást! Ide nézz! - odaadta az Newsweeket a fiúnak. A hetilap a hetedik oldalon volt kinyitva, ahol egy hosszú cikk volt Egyiptomról.

- Milyen megoldást? - kérdezte Harry a piramisokat nézve. A kép kicsit ismerősnek tűnt, de nem emlékezett rá, hogy látta a Weasley családot ez előtt a piramis előtt, négy éve. - Eszedbe jutott, hogy tevehajcsár voltál Egyiptomban?

Lockhart élénken rázta a fejét, szőke fürtjei csak úgy repkedtek a levegőben. - Csak arra emlékszem, hogy ismerek egy Abysmal-sun Amun nevű öregembert ott, aki... írd fel a nevét gyorsan!

Harry feljegyezte, bár nem értette, miért kell Gilderoynak egy egyiptomi fickó neve. - És? - kérdezte.

- És? Nos kölyök, ő az egyik legnagyobb afrikai varázsló! Tudja, hogyan kell visszaadni az olyan emberek emlékeit, aki elvesztették őket! El kell mennünk hozzá!

Ó, ne… már, megint ez az őrült varázslós dolog! - sóhajtott Harry. – Egyiptomba kell mennünk?

Lockhart bólintott. - Pontosan. El kell mennünk Egyiptomba.