Nemsokára Dudley kizuhant egy meglehetősen sötét szobában álló kandallóból. Felállt, ellenőrizte, hogy még mindig egy darabban van-e, és körülnézett.

Valószínűleg valami alagsorban vagy pincében lehetett, mert a hely hátborzongató és homályos volt. Elhátrált a kandallótól, amíg valami meg nem bökte a vállát.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! - visította, hirtelen megfordulva. Csak egy lándzsa volt az, melyet egy páncélöltözet tartott a kezében. A fiú megtörölte a homlokát, és jobbra fordult. Pillantása egy az asztalon fekvő kézre esett. Test azonban nem tartozott a kézhez.

Dudley közel volt az ájuláshoz.

Hol a pokolban vagyok? - gondolta. - Ez az ő híres Roxfortjuk? - biztos volt benne, hogy nem az. – Mindegy, jobb lesz gyorsan eltűnni innen! - mondta magának.

Kikukucskálva a szobából egy üres boltot látott, mely a legijesztőbb dolgokkal volt tele. Nos, ez biztosan nem a Roxfort.

Legnagyobb megkönnyebbülésére a boltos nem volt jelen. Így talán észrevétlenül elhagyhatja a raktárt.

Lábujjhegyen osont át a szobán az ajtóhoz, - igencsak röhejes látványt nyújtva.

Kilépve az első dolog, amit meglátott a szűk átjáróban egy régi, rozsdás tábla volt a szemközti falon. Zsebpiszok köz állt rajta…

Óvatosan körülnézett. Kirázta a hideg ettől a helytől. Az átjáró másik oldalán meglátott egy öreg és nagyon csúnya boszorkányt, aki romlott húst méregetett egy mérlegen. Borzalmas szaga volt. Dudley nem tudta, hogy a boszorkány bűzlik-e annyira, vagy a hús. Talán mindkettő.

Jobbra fordult, és megakadt a szeme egy másik boszorkányon, aki hanyagul egy élénk lilára festett ház ajtófélfájához támaszkodott. Rikító rózsaszín, enyhén áttetsző talárt viselt, arcát pedig vastagon lepte az arcfesték. Legalább negyven éves lehetett és a make-up segítségével próbált jóval fiatalabbnak látszani. Nem sok sikerrel.

- Hé, te ott! – szólt oda Dudleynak, miközben egyik szőkére festett hajtincsét csavargatta a három centi hosszú vörös, műkörmökkel díszített ujjai köré.

- Én? – nyelt egyet Dudley.

- Igen, te – válaszolt a nő, hatalmas ajkait csücsörítve. – Gyere ide.

- M… miért? – hebegett Dudley.

- Mert kedvelem a cuki kövér fiúcskákat, édes – fuvolázta a ’hölgy’.

- Azt hiszem… inkább nem… - mondta a fiú, és balra fordulva beleütközött egy kaszás emberbe.

- ÁÁÁÁÁ! – rikoltott Dudley és elrohant abban a biztos tudatban, hogy a férfi le akarta vágni őt a kaszájával. Nem számított merre rohan, rá sem pillantott a falakon lévő táblákra, csak futott, futott, futott... amíg el nem botlott egy eldőlt seprűnyélben.

Arcra esett, és a vér édes ízét érezte a szájában. Nem akart felnézni, semmit sem akart látni. Hagyjanak békén, kérem! - remegett, kövérkés kezébe temetve arcát, megpróbálva kizárni a külvilágot. Először nem is vette észre, amikor négy kéz megragadta és felsegítette a földről.

- Hé, hagyd már abba! - szólt egy hang - Nem szégyelled magad? Egy ilyen nagyfiú, és szipog, mint egy négyéves kislány?

- Ne cikizd, George, nem látod milyen rémült szegény fickó?

- Szegény fickó? - nevetett a másik hang - De Fred, Dursleyék talán gazdagabbak, mint Malfoyék.

A Dursley név hallatán Dudley elvette kezét az arcáról és kinyitotta a szemét. Elsőként két szempárt látott meg, amelyek őt tanulmányozták.

- Hűha, George, ez tényleg a Dursley fiú! - rikkantotta a hang, amely a jobboldali szempár gazdájáé volt.

- Persze, hogy ő! - nevetett a másik. - Eltévedtél, Diddy? Kérsz egy kis karamellát?

Ebben a pillanatban Dudley rájött, kikkel áll szemben. Ez a két fiú adta neki három éve a Nyelvnyújtó Nyalánkságot!

- Ne... csak ti ne... - motyogta, hátrálva előlük.

- Hé, Dudlicsek, már mész is? - röhögcsélt Fred. - Csak meg akarunk kínálni egy kis édességgel. Nem érdekel a dolog?

De Dudley már nem hallotta. Úgy rohant, ahogy csak kövér lábai bírták.

- Nem érdekelte - állapította meg csalódottan George.

- Kár - vigyorgott Fred. - Biztosan ízlett volna neki az új Fog-Festő Fánk!



* * * * *



Aznap a legendás lények gondozása órán Hagridtól azt a feladatot kapták a Griffendélesek és a Mardekárosok, hogy nagy kádakban fürdessék meg az immáron kicsavarodott marslakókat, akiknek még mindig ’furcsa’ szaguk volt. Nem mintha leghalványabb jelét mutatták volna, hogy ez valaha is megváltozna...

- Ezt a szemetet! Ezek a visszataszító kis gennygombócok soha nem fognak úgy illatozni, mint a rózsák, mindegy mennyi tusfürdőt és fürdősót adagolunk nekik! - jelentette ki Malfoy undorodva.

Hagrid hitetlenkedve rázta meg bozontos fejét. El sem tudta képzelni, hogy valaki hogyan undorodhat ezektől a csodás lényektől. - Csak folytasd, Malfoy.

- Rendben, de ha más tanáraim azt fogják mondani, hogy büdös vagyok, megmondom nekik, hogy a te hibád. Te akartad, hogy dédelgessem ezeket a ronda... jaj! - egy öntudatos marslakó éppen megharapta Draco lábát. - Meg fogom... meg fogom mondani az apámnak, hogy megint szörnyeket tenyésztesz, Hagrid! – a fiú szeme dühösen megvillant.

- Hátrább az agarakkal, Malfoy! - vágott közbe Ron. - Az apád nincs többé abban a helyzetben, hogy ártson Hagridnak vagy bárki másnak, mióta az apám rajtakapta, hogy illegális fekete mágiás cuccokat rejteget a kúriátokon.

- Az az átkozott apád, mindenbe beleüti az orrát, Weasley, de ez nem marad így örökre, biztosíthatlak!

- Hé, hé, hé! - kiáltotta Hagrid. - Amíg én vagyok itt a tanár, senki sem fenyegethet senkit, megértettétek? Ez különösen rád vonatkozik, Malfoy.

Draco arca vörös lett a méregtől. - Senkinek sincs joga így beszélni velem! Világos, te túlméretezett idióta?!?

- Nincs szükségünk a társaságodra, Malfoy – dörögte Hagrid. - Állandóan tönkreteszed az óráimat, elegem van belőled! Menj, és ne is gyere többé legendás lények gondozására, hallod!?

- Ki az ördög mondta, hogy jönni akarok a hülye órádra, te lompos, agyatlan félóriás? - kiáltotta Draco és elrohant.

* * * * *



Dudley vissza se nézett, csak futott, futott, futott, amíg oda nem ért Borgin és Burkes boltjához. A bolt furcsán ismerősnek tűnt neki.

Homlokára csapott. Hiszen ebből az üzletből jött ki!

Tudta, hogy nincs ideje a kirakat előtt lődörögni. Bepillantott az ablakon, de most sem látta sehol a tulajdonost. Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és a kandallóhoz sietett. Nem talált rajta hopp-port.

Dudley kétségbeesett. Akkor meg hogy tudja elhagyni ezt a nyomorult helyet?

Körülnézett, hátha talál valamit - bármit - ami kicsit is emlékeztet a hopp-porra. Kinyitott néhány dobozt, bepillantott az asztal alá, de semmi használhatóra nem lelt. Odalépett egy nagy ládához, amely furcsa szagot árasztott. Kinyitotta és egy rettenetes múmia tárult a szeme elé. Rondábbnak tűnt, mint azok a marslakók, akiket a video-játékaiban szokott gyilkolászni. Becsapta a láda fedelét és szájára szorította a kezét, megpróbálva elfojtani hányingerét. A legközelebbi vödörhöz futott, hogy abba hányjon, de megtorpant, amikor meglátta, mit tartalmaz. Hopp-port!

Már nem is volt hányingere.

Kivett egy maréknyi port, a lángokba szórta és ezúttal érthetően így szólt: - Roxfort!



* * * * *



Draco dühöngve vetette magát egy karosszékbe a Mardekár klubhelyiségében. Gyűlölte azt a nyavalyás félóriást! Ami leginkább bosszantotta, az azonban nem Hagrid volt, hanem az a tudat, hogy hiába riasztotta a sajtót, mert Potternek sikerült meglógnia. Most az egész kastély és a park tele volt gátlástalan firkászokkal. Ő, Draco - Piton professzorral egyetemben - több mint készséges volt, amikor Harry becsületét kellett bemocskolni, de a többiek elunták már a válaszolgatást Rita és a többi újságíró bosszantó kérdéseire. Újságcikkek százai jelentek meg 'A Potter botrány', Harry - még mindig tiszteletre méltó?' , 'Roxfort szégyene' és 'Szökésben a gyáva' címekkel.

Draco azonban nem volt elégedett, mert Potter nem volt ott, hogy hallja a gyalázkodást, és hallja Dracót gúnyolódni. Merthogy ez volt Malfoy dédelgetett álma: látni amint Potter elsüllyed szégyenében.

Egy patkány sietett elő a sarokból, megpróbálva elérni a szemközti falon lévő a kis lyukat - de nem volt rá ideje, mert eltalálta egy vörös villám Draco pálcájából. A patkány egy kis sárgás füstfelhőben semmivé foszlott.

Draco elmosolyodott. Kissé jobban érezte magát.

Bárcsak Potter lett volna az a patkány! – sóhajtott, és hátradőlve a karosszékben a lángok táncát bámulta a kandallóban. Azt kívánta, bárcsak egy jó kis tűzvészt küldhetne a Privet Drive-ra. Abból aztán csodás címlap-sztori kerekedne: 'Tűz pusztította el a mugli-családot - legnagyobb bánatunkra egy fiatal varázsló elszenesedett maradványait is megtalálták a romok között. A Fiú Aki Túlélte, ezt nem élte túl. Emléke örökké él fájú szívünkben.'

A szőke fiú szája gúnyos mosolyra húzódott. Bárcsak Potter vesztét okozhatná... vagy Potter eltűnését...

Valami furcsa ropogó hang rázta fel merengéséből. A zaj a lángokból jött.

Tudta, mit jelent ez a hang: valaki érkezik a hopp-por-hálózaton keresztül.

Milyen különös. A Roxfortban senki sem használ hopp-port. Az egyik házszabály az volt, hogy a tanulók nem utazhatnak hopp-porral.

Draco kiegyenesedett karosszékében és pálcáját készenlétben tartva várta a látogatót.

A következő pillanatban egy szőke, nagyon kövér fiú robbant ki a kandallóból és arcra esett a hideg kőpadlón. A fiú megrázta a fejét, felnézett és meglátta a rászegezett pálcát.

- Nem csináltam semmit, kérlek, ne ölj meg! - nyüszítette.

- Fogd be a szád és állj fel mugli! - szólt a pálcát tartó fiú.

- Mugli? Honnan tudod, hogy én... - pislogott a kövér fiú.

- Minden magam korabeli brit varázslót ismerek. És te nem úgy nézel ki, mint bárki közülük... nos, kicsit emlékeztetsz Crakra és Monstróra, de még ők is értelmesebben festenek.

Az újonnan érkezett fiú újra pislogott. - Mi? Ööö, hol vagyok?

- A Roxfort Boszorkány- és Varázsló Képző Szakiskolában.

- És ki... ki vagy te?

- Az attól függ, TE ki vagy, Malacka...

- Én... Dudley Dursley vagyok - a fiú kinyújtotta kövér kezét, de Draco nem fogadta el.

- Dursley? - vonta fel a szemöldökét Malfoy. - Ismerős ez a név... csak nem annak a seggfej Potternek vagy az unokatestvére?

- De az vagyok! - bólintott Dudley buzgón. - És te?

- Én? - Draco vigyorgott. - Én meg a te legjobb barátod vagyok a világon.



* * * * *



Dudley szájtátva bámult a másik fiúra. - Nem értelek.

Draco lekicsinylően mosolygott rá. - Az unokatestvére vagy. Gyűlöl téged. Te gyűlölöd őt... és pont ez az, ami nekem kell, haver.

Dudley megvakarta a fejét. Még mindig nem értette.

- Tudod, Dudley, mielőtt megérkeztél, épp azon tűnődtem, hogyan szabadíthatnám meg a világot az unokatestvéredtől.

Erre megjegyzésre Dudley szeme megvillant. - Megszabadítani a világot Harrytől?

- Pontosan - bólintott Draco. - És te, barátom, segíthetsz nekem.

- Én? Hogyan?

- Könnyen, Dudlicsek - somolygott Malfoy. - Egy házban laktok, ugye? Így beszélhetsz vele, bemehetsz a szobájába, és... hozzáférhetsz még az ételhez is, amit eszik.

- Azt akarod, hogy mérgezzem meg? - mondta Dudley helytelenítő pillantással. - Gyűlölöm, de soha nem ölném meg. Soha.

- Ki mondta, hogy öld meg? - legyintett Draco. - Nem kell olyan gorombának lenni.

- Nem?

- Nem - rázta a fejét Malfoy. - Itt a megoldás a problémánkra - egy apró fiolát húzott elő a talárja zsebéből.

- Miért? Mi ez, ha nem méreg? - vonta össze szemöldökét Dudley.

- Csak egy bájital, amit Piton professzor ma tanított nekünk.

- Én... én nem akarok részt venni ebben - mondta Dudley. Nem hitte, hogy a fickó fiolája nem mérget tartalmaz. Nem akarta élete hátralévő részét egy cellában tölteni, ahol nincs televízió, és nem tudná nézni a Pokémont. - Nem azért jöttem ide, hogy ártsak Harrynek. Én csak...

- Igen? Akkor meg miért jöttél? – kérdezte Draco érdeklődő pillantással.

- Nos, Millicent miatt... - Dudley elpirult és lesütötte a szemét.

- Millicent? Bulstrode? - Malfoy nem mert hinni a fülének. Ez a kövér malac eljött a másik kövér malachoz? Nos, végül is miért ne? Jól összeillenek. - Honnan ismered őt?

Dudley még jobban elpirult. - Meglátogatta Harryt a házunkban.

- Mi?

- Eljött Harryhez, mert bele van esve.

- Micsoda? - Malfoy úgy érezte, mintha egyszerre kapott volna születésnapi és karácsonyi ajándékot. Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. - Szerelmes Potterbe?

- Tartok tőle.

- És te beleszerettél Millicentbe??? - kérdezte Draco mámoros arckifejezéssel.

- Azt hiszem - vont vállat Dudley.

- Csodálatos! - kiáltott fel Draco.

- Csodálatos? Bolond vagy? Őt szereti, nem engem! - dörmögte a kövér fiú.

Malfoy nem válaszolt rögtön, de arcán kárörvendő vigyor tűnt fel.

- Miért... miért nézel így rám? - kérdezte Dudley remegő hangon. A másik fiú ördögi mosolya megrémítette.

- Segítened kell nekem, Duddy.

- Mondtam már, hogy nem fogok.

- Ó, de igen, fogsz - mondta Malfoy. - Vagy azt akarod, hogy Potter megkapja a TE Millicentedet? Igen?

Dudley megrázta fejét.

- Helyes. Harcolnod kell a szerelmedért. Egyetlen módon nyerheted meg őt. Éspedig úgy, hogy megszabadulsz az unokatestvéredtől. Értettem?

- Ahaaa - Dudley nyelt egy nagyot. Kezdett nagyon ideges lenni, és azt kívánta, bár sosem használta volna a kandalló-hálózatot. Azt kívánta, bár soha ne találkozott volna Millicenttel.

De már nem volt visszaút. Szereti azt a lányt, és nem akarja elveszíteni - pláne nem Harry miatt.

- Oké. Mondd el, mit kell tennem?